Róma és találkozás a Costa Diadema luxushajóval – Hajóút 1. nap

Elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet az élet 7 éjszakán át egy 132,500 tonnás, 5000 vendéget befogadó 300 méter hosszú tengerjáró hajón. Ez a Costa Diadema.

Hogyan vehettem részt mégis egy luxus hajóúton? Itt írtam róla»»»

Reméltem, hogy a hajó hatalmas méreti ellenére lehet majd érezni, hogy hajón vagyunk, és érezzük majd a ringatózást a tenger hullámain. Titkon reméltem azt is, hogy elkapunk egy nagyobb vihart, és lesz igazi naaagy hullámzás. Én már csak ilyen kalandvágyó vagyok! 🙂

Abban biztos voltam, hogy az olasz városlátogatásokban nem fogok csalódni. Olaszország az a hely, ahova mindig visszavágyom. Immár 10 éve, hogy az Erasmus ösztöndíjnak köszönhetően kint töltöttem fél évet. Azóta is szoros kapcsolatban maradtam az országgal, a kultúrával és a nyelvvel.

A Fiumicino reptérig:

Rómából indult a hajó este 7-kor, az Alitália gépe viszont már reggel 9-kor megérkezett a Fiumicino reptérre. A kikötőbe kb. 3 óra körül szerettünk volna megérkezni a DXN-es csoporttal, hogy maradjon idő a becsekkolásra.

Rómában 2 éve jártam, akkor is csak 2 nap volt a felfedezésére. Akkor megnéztük a kötelező látványosságokat, mint a Colosseum, a Vatikán, a spanyol lépcső, a Trevi kút.

Ennél több most sem fér bele, hiszen mire felvesz bennünket a túrista busz, már 11 óra körül jár az idő. Első állomásként a Vatikánhoz viszik a csoportot. Az idő napsütéses és meleg. Mi hűvösebbre számítottunk, kabátban, csizmában indultunk útnak.

Amit viszont már most megsúgok: Rómát nem ebből a cikkből fogjátok jobban megismerni.

Róma az a város, aminek a hangulatát én akkor érzem, ha a túrista útvonalakról letérünk, elhagyjuk a tömeget, megiszunk egy kávét egy inkább helyiek által látogatott bárban, és nézzük a járókelőket. Róma nevezetességeit illik és érdemes is megnézni, de ide több napra kell jönni. És el kell veszi a városban, hogy olyan kincsekre bukkanjunk, amikre a túrista útvonalakon nem lehet. Erre nincs most alkalmunk. 

Vatikán, Szent Péter tér és a Pápa ablaka:

A Vatikán a Tevere jobb partján, egy kisebb dombon fekszik.

A Vatikánnál már dél körül nagy volt a tömeg. Képeket csak nehezen lehetett készíteni, mert minden méteren mindenki fotózkodott. Felmerült bennem, hogy egyáltalán körülnéznek-e az emberek, vagy csak a fotózkodással vannak elfoglalva? Telefonok, selfie botok mindenhol, amerre a szem ellát.

Hihetetlen, hogy ez egy független állam, méghozzá a világ legkisebbike. Államfője a pápa, államformája pedig abszolút monarchia. Népessége kb. 800 fő a pápával, szerzetesekkel, papokkal, diplomatákkal és a Svájci Gárda tagjaival együtt.

Angyalvár:

1 óránk van összesen a Vatikánra, de 1 óra kevés ahhoz, hogy a múzeumot és a Sixtus-kápolnát megnézzük, viszont sok arra, hogy csak a téren nézelődjünk. Így páran elsétálunk a pár percre lévő, Tevere partján fekvő Angyalvárhoz.

Amíg a várhoz eljutunk, számos apácát és szerzetest látunk út közben:

Az Angyalvár nevet az 590-ben pusztító pestisjárvány idején kapta. A járvány elhárítására I. Gergely pápa könyörgő körmeneteket tartott. A legenda szerint a vár tetején meglátta Szent Mihály arkangyalt, amint a büntetés kardját visszahelyezi hüvelyébe. Ezzel jelezte a járvány végét az arkanygyal.

A várat Hadriánus császár síremlékének építették 135 és 139 között.

A Tevere melletti sétautat víz borította 2 éve a nagy esőzéseknek köszönhetően. Érdekes volt látni ez alkalommal, hogy milyen kellemes út vezet a parton, és milyen sokan sétálnak, vagy futnak ott.

Colosseum régen és most:

A buszhoz visszatérve úgy alakul, hogy szükség lesz az olasz nyelvtudásomra. A sofőrünk csak pár szót beszél angolul, a szervezőnk pedig nem beszél olaszul, így az a biztos, ha segítek. A sofőrünk megkönnyebbül, amikor kiderül, hogy nyugodtan beszélhet az anyanyelvén. 🙂

Mivel szeretnénk odaérni a kikötőbe 3 óra körül, így azt javasolja, hogy a Colosseumot még nézzük meg, és aztán kitaláljuk, hogy belefér-e valami más látványosság a programba.

A Colosseumhoz úgy visz el bennünket, hogy közben a buszból látjuk Viktor Emanuel emlékművét, ami szintén megérne egy megállót, de most nincs rá időnk. Ez az emlékmű az egységes Olaszország első királyának, II. Vittorio Emanuele emlékére épült.

Nem vagyunk túl csalódottak, hiszen ez mind-mind csak bónusz. A csoport egy része egy későbbi géppel érkezik, és ők egyenesen a kikötőbe mennek, nekik már nem lesz ennyi idejük sem Rómára.

A Colosseumnál 2 éve is jártunk, és érdekes látni, hogy a felújítása a vége felé jár. Nekem tetszett a régi forma, a romos változat, mert számomra sokkal inkább a régi korok hangulatát hordozta. A felújítási munkákat 2012 végén kezdték.

A Colosseummal szemben egy kecses diadalív emelkedik: Titus zsidó háborújának emlékműve.

A Colosseumot körbesétálva visszaérünk a buszhoz, ahol a sofőrt megkérdezem, hogy mit gondol, belefér-e még valamilyen látványosság az időbe.

Olaszos válaszokat kapok.

Azt mondja, hogy egy óra az út a kikötőig, de a keze nem egy órát mutat: két tenyerét egymás felé fordítva elkezdi a kezeit távolítani egymástól, érzékeltetve, hogy nyúlik az idő. Vagyis az egy órából lehet kettő is, vagy még több. Nevetve válaszolok, hogy nekünk magyaroknak többnyire az egy óra 60 percet takar, így ha ő azt mondja, hog egy óra, akkor mi egy órát is értünk alatta. Itt már együtt nevetünk, mert megértette, hogy mire gondolok. Megpróbálja kimenteni magát, és újra elmondja, hogy de tényleg egy óráról van szó, csak hát a forgalom miatt lehet az több is. A forgalom nem kiszámítható. Kezeinek gesztusai újra az idő nyúlását mutatják. 🙂 Igen, az olaszoknál nyúlik az idő. 🙂

Civitavecchia, a kikötő, és az oda vezető kalandos út:

Elindulunk a kikötő felé, ami Civitavecchiaban van. A várost még az etruszkok alapították, a neve régi várost jelent. Kiemelt fontosságú kikötő és kompkikötő, mely összeköttetésben áll Szardíniával, Szicíliával, Máltával.

Autópályán utazunk, délután 2 és 3 óra között jár az idő, és egyre melegebb van a buszban az erős napsütésnek köszönhetően. Sokan elszundítunk út közben. Akkor ébredünk, amikor a távolban már látjuk a tengert csillogni. Mindig nagy élmény a tengerrel találkozni, meglátni kékségét és hatalmas méreteit. Ha süt a nap, a víz még szebb.

A hajónk olyan nagy, hogy sárga tornyát már az útról látni lehet. Kicsi szivem nagyot dobban, és hirtelen azt érzem, hogy jó, hogy mégsem hagytam ki ezt az utat. Lelkes vagyok és izgatott. Alig várom, hogy ott álljak a hajó mellett.

De az, hogy megközelítsük, további egy órás élmény lesz.

Először az tűnik fel, hogy bár a tábla mutatja, hol kell lehajtani az autópályáról, a sofőr valamilyen okból kifolyólag kihagyja. Így haladunk tovább addig, ameddig meg tudunk fordulni. Biztosan azt hitte, hogy lesz még másik kijárat is, ami közelebb esik a kikötőhöz.

Visszafelé haladva már jó helyen kanyarodik le, és ezzel megérkezünk a városba. További fél órás keresés következik, melynek során háromszor körbejárjuk a várost, elejétől a végéig. Sofőrün kezdi unni, hogy nem tudja merre kell menni, és megkérdezi a rendőröket.

A buszban a csoport egyre nyugtalanabb.

Nem azért, mert lekéssük a hajót, hiszen még csak 4 óra körül jár az idő, becsekkolni pedig este 6-ig lehet. A nyugtalanság inkább amiatt van, hogy nem nem tudjuk, hogy mi történik. Így megkérdezem a sofőrt. Olaszos gesztikulálással, bosszankodva magyarázza, hogy több utat is lezártak, ami a kikötőbe visz, mert építkezések zajlanak. Kérdezem, hogy járt-e már erre, és ő állította, hogy már többször. (Az út végére kijelentette, hogy ő soha többet nem akar ide jönni, annyira elege lett a kóválygásból és a keresgélésből. Inkább megy Firenzébe, Milánóba, de ő ide többet nem.)

Végül egy kisebb aluljáróhoz érkezünk, ahol egyértelműen tilos a bementel a buszok és teherautók számára az aluljáró magassága, vagyis alacsonysága miatt. Így a sofőr próbál megfordulni, de ahhoz szűk az utca… Állunk, ő pedig fő a levében. Majd egy teherautó hajt el mellettünk, át az aluljárón. Mi pedig követjük. A sofőr bátran állítja, hogy ha a teherautónak szabad, nekünk is.

Így kerülünk közelebb a tengerhez, de még mindig nem érkezünk meg.

Végül több kis utcát bejárva már ott vagyunk a kikötő bejáratánál, és átmegyünk a kapun. Az örömünk azonban korai, ahogyan a sofőrünk öröme is. Észrevesszük, hogy a kikötő hatalmas, táblák nincsenek, helyettük viszont van sok-sok út, amelyek erre és arra is visznek. Kiválasztjuk az egyiket, és amikor már tényleg megtaláljuk a Costa hajótársaság tábláját, és megközelítjük a sorompós átjárót, megállítanak bennünket. Az olasz hölgy közli, hogy mivel a hajótársaság nem adta le a buszunk adatait, a busz nem hajthat be. De ne aggódjunk, van a kikötő bejáratánál ingyenes busz, ami visszahoz bennünket.

Pedig már látjuk innen a hajót.

Bosszankodás… bosszankodás… már olyan közel a cél.

Én bosszús nem vagyok, inkább élvezem a kalandot. Hiszen ez Olaszország: a kuszaság, a spontaneitás, a váratlan események, a rögtönzés élménye. Tudom, hogy úgyis odaérünk, akkor pedig miért bosszankodnék. Süt a nap, és a római sofőrünkkel beszélgetek olaszul. Sokat nevetük. Ő egyszer ideges és kiabál, máskor pedig nevet.

Vissza a kikötő bejáratához.

Út közben már csak kétszer kell megállnunk, hogy megkérdezzük, hol találjuk a buszállomást. Az útbaigazítás nem egyértelmű, annyit tudunk meg, hogy “tovább egyenesen”. Megyünk mi egyenesen, de sehol nincsenek buszok.

Végül kihajtunk a kikötő területéről, és már mindenki fogja a fejét, hogy miért hagyjuk el, miért távolodunk a céltól újra? És akkor a kikötőtől távolodva, a kanyarban látjuk a buszokat, és ott a sofőr megáll. Nevetve, megkönnyebbülve. 🙂 Mi pedig átpakoljuk a bőröndjeinket a másik buszba. Az első buszba. Mert, hogy az induló buszra csak a csapat egyik fele fér fel.

Ők elindulnak, mi maradunk. Pár perc várakozás után beáll a következő busz is, bepakolunk, felszállunk.

Vissza a kikötőbe, de a Costa soromójánál újra megállítanak bennünket.

Az előbbi hölgy most a hajójegyünket kéri. Van aki kinyomtatta magának, de többen nem tették ezt meg, hiszen ez egy szervezett út, márpedig a szervezőnél úgyis ott vannak a hajójegyek. Na de a szervező a másik buszon volt.

Újra zúgolódás, bosszankodás a háttérben. Odalépek a hölgyhöz, és elmagyarázom neki a helyzetet. Rögtön érti, hogy az előző buszon ült a csoport másik fele, és csak legyint egyet. “Menjenek.”

Így sikerül eljutnunk a hajónkhoz. A történethez még hozzátartozik, hogy a sorompótól 2 perc séta lett volna az a hely, ahova most busszal érkeztünk, hogy becsekkoljunk.

Sebaj, én így szeretem az olaszokat, az olaszos szervezést, Rómát. 🙂

A DXN-es Country Manager üdvözöl bennünket kedvesen. Ennek az útnak a DXN Olaszország a fő szervezője.

A becsekkolás már viszonylag könnyen megy. Néha-néha még kell fordítgatnom, de végre átjutunk a kapukon, az ellenőrzésen, ami olyan, mint egy reptéren, és kiérünk az épületből.

Ott a hajónk!

A hajónk sokkal inkább tűnik szállodának, mint hajónak.

Hatalmas a szél, alig bírunk előre haladni. Előre lelkesedem a várhatóan hullámokkal tarkított út miatt. 🙂

Párommal a nagy szél ellenére még sétálunk a hajó körül, megnézzük minden egyes részét, az óriás köteleitől kezdve, a mentőcsónakokig, amik legalább akkorák voltak, mint egy busz, ha nem nagyobbak.

A hajóra fellépve további ellenőrzések vannak, újra át kell menni egy kapun.

Ezzel megérkeztünk a hajóra, és kezdetét veszi a kaland! 7 nap, 7 éjszaka, több város, több ország.