Évekkel ezelőtt, amikor a korosztályom tervezésmániásnak mondta magát, arra gondolt, hogy tele van cetlikkel az asztala, tele van excel file-lal vagy google spreadsheet-tel a gépe, és sokat emlegette a to do listákat.
Ma körülnézek, és a tervezésmániások plannereket emlegetnek, bullet dzsörnölöket használnak, vagy keresik az ideális tervező füzetet.
Az eszköz lényegtelen, tervezésmániások voltak, vannak, lesznek.
De lehet, hogy egyre többen vannak?
(Azt most hagyjuk figyelmen kívül, hogy amire fókuszálunk, az nő körülöttünk, tehát mivel a tervezés az egyik érdeklődési köröm, akárhova nézek, mindenhol ez a téma kerül a szemem elé. Ebbe persze besegít a Google és Facebook is, gondolom észrevették már, hogy sokat böngészek ezekben a témákban, és hozzák az újabbnál újabb tartalmakat, csak, hogy ne unatkozzak.)
Elgondolkodtatott, hogy mi annak az oka, hogy egyre több plannerbe, tervező füzetbe, vagy planner addict-be futok bele.
Vajon azért tervezünk, hogy elkerüljük a kudarcokat? (Bizony, a kudarcok félelmetesek…)
Ha a tervezés biztonságot ad, akkor egyre többen szeretnénk biztonságban érezni magunkat?
Ha a tervezés előregondolkodást igényel, akkor egyre többen szeretnénk hatni a jövőnkre, irányítani azt?
Ha a terv kivitelezése felelősségteljességet feltételez, akkor egyre többen szeretnénk felelősségteljesek lenni, vagyis felnőni?
A tervezéssel fel lehet nőni?
Ha felelősséget vállalva teljesítjük, amit terveztünk, akkor erősítjük a felnőtt oldalunkat, félretesszük a gyerekes “én nem akarom megcsinálni”, “nekem ehhez nincs kedvem” oldalunkat. Ilyen egyszerű.
Fel szeretnénk egyáltalán nőni, vagy csak úgy teszünk?
A tervezést sokan élvezzük: cetlik, színes ceruzák, szép füzetek, és igényes plannerek várnak bennünket, akárhova nézünk. Ezeket használva kicsit úgy érezhetjük magunkat, mint régen az óvodában: színezünk. Életünket színezzük, és közben reméljük, hogy amit lerajzoltunk, valósággá válik. (Lányok, ti is szerettetek gyerekként álmodozni, szép házakat, szép nőket és férfias férfiakat rajzolni? Ti is lerajzoltátok, hogy milyen életet képzeltek el magatoknak?)
Miért nem sikerül végigvinni, amit megtervezünk?
Mert fáj, mert nehéz, mert szenvedés van benne. Mert az már nem mindig színes, nem mindig szép, nem mindig gyermeki.
Van olyan, hogy az élet közbeszól, és újratervezünk. De olyan is sokszor van, hogy az élet nem szól közbe, az időnk és a lehetőségünk adott a terv kivitelezéséhez, mégsem történik SEMMI. Olyankor elkezdünk rákeresni a halogatás témára, és egyre többet olvasunk arról, hogy miért halogatunk, miért nem tudjuk jobban beosztani az időnket, vagy elkezdünk mélyre ásni, hogy megértsük, miért szabotáljuk önmagunkat.
Pedig csak önmagunkkal kellene sokszor szembenézni, és beismerni, hogy félünk, nem akarunk felnőni, mert kényelmesebb gyerekként: álmodozva, színezgetve, rajzolgatva.
Amikor mindezzel szembesülök, amit most veletek is megosztottam, akkor néha még a durcás, duzzogó, tagadó gyermek is előjön belőlem, és elkezdek magyarázkodni (magamnak), kifogásokat keresni, hogy amit vállaltam, miért nem valósítottam meg, miért nem fejeztem be.
Könnyebb sokszor magyarázkodni, és úgy tenni, mintha hinnék magamnak. Hosszabb távon viszont eredményesebb beismerni, hogy “Ezt most elrontottam, nem csináltam meg, pedig megígértem magamnak. De mi a valódi oka annak, hogy nem történt semmi?”