Kertes házban nőttem fel, szüleim és nagyszüleim is kertesházban éltek. Sőt, vidéken a legtöbb barátnőm kertes házban élt, és az utcán játszottunk iskola után. Ha megéheztünk, beszaladtunk egy szelet zsíroskenyérért, vagy csak törtünk a friss kenyérből, és játszottunk tovább a friss levegőn, szaladgálva, sokat nevetve.
Biztos innen jön, hogy nekem a boldogság egyenlő a kertes házzal, és azon voltam, hogy majd én is így élhessek. Na nem az utcán játszva, szaladgálva, mert azok az idők már elmúltak, de meglegyen a kicsi kertem, ahol nőnek a gyógynövényeim, fűszernövényeim, vagy esetleg van egy szőlőlugasom.
Így történt, hogy vettünk egy kertes házat…
…és ezzel fenekestül felfordult az éltünk. Nem tudtuk, hogy mibe vágunk bele, és az sem garancia, hogy mindenkinél hasonlóan zajlik egy házvásárlás, majd az azt követő felújítás időszaka.
Az otthonkeresés egy éve:
Már egy éve nézegettük az ingatlanokat, amikor szeptemberben megtaláltuk azt, amit végül megvettünk. A bevezetőm ellenére nem volt egyértelmű, hogy kertes házat veszünk, legalábbis eleinte. Sőt többnyire lakásokat néztünk, leginkább az árak miatt. Bár egy nagyobb újépítésű lakás már lassan nem is kerül kevesebbe, mint egy régebbi kertes ház.
Néztünk kisebb és nagyobb panellakásokat, de minden egyes alkalommal arra jutottunk, hogy az nem illik az életstílusunkhoz. Nekünk fontos szempont volt, hogy el tudjuk szállásolni a családot, a barátokat, hiszen mi a jó abban, ha ilyen szép helyen élünk, de távol mindenkitől? Az is fontos volt, hogy legyen külön szoba irodának, még jobb, ha kettőnek, mert én itthonról dolgozom, és férjem gépeinek, 3D nyomtatóinak, intelligens házas prototípusainak is kell a hely. Tehát egy 4 szobás lakás lett volna az ideális, amiből a 2 dolgozószoba vendégszobának, majd a későbbiekben gyerekszobának is használható.
Aztán ott voltak még azok az elvárások, hogy kell az erkély. Ha már kert nincs. A természet lánya vagyok, és nagyon bezárva érzem magam egy olyan lakásban, ahol nem tudok reggelente kimenni a friss levegőre. Tudom, le lehet menni sétálni is akár a közeli parkba, mint ahogy mindenki más teszi, de 18 éves koromig laktam kertes házban, és az azt követő tizenakárhány év sem volt elég, hogy megszokjam az életet egy lakásban. Az erkélyhez tehát nagyon ragaszkodtam. Aztán majdnem vettünk egy olyan panellakást, aminek bár volt 4 szobája, de nem volt erkélye. Elég jónak bizonyult, de a végén mégis a megérzéseinkre hallgattunk. Így visszagondolva, hogy az most tényleg megérzés volt-e vagy inkább racionalizálás, ki tudja. Mindegy is már, lényeg, hogy kerestünk tovább.
Aztán majdnem vettünk egy újépítésű lakást, ami annyira gyönyörűnek és tökéletesnek tűnt. A rajzok alapján. Csakhogy még épült. Ekkor már augusztust írtunk, és a háztömb átadását novemberre ígérték. Sokat töprengtünk azon, hogy mit tegyünk, hogy valóban jó döntés lenne-e egy újépítésű. Hiszen hiába gyönyörűek, saját szemünkkel látjuk, hogy milyen iramban húzzák fel most azokat, építőanyagokat kispórolva, összedobva az egészet. Végül ezt is elvetettük, pedig már a papírozást is elkezdtük. De jött egy érzés, hogy keressünk tovább. Ma már látjuk, hogy nem volt alaptalan a megérzés, mert a novemberi átadás csúszott, és még idén tavasszal sem állt készen az épület. (Nem tudom, befejezték-e azóta, már rég jártunk arra.)
Kezdtünk egyre inkább elszomorodni, hogy sosem találjuk meg azt, amit keresünk. Sokat beszélgetünk arról is, hogy vajon kell-e egyáltalán így túlbonyolítani az egészet, vagy csak vegyünk meg „valamit„, és majd eladjuk, de addig is nem albérletben élünk. Számtalan szcenáriót lejátszottunk fejben és papíron, számolgatva, tervezgetve, hogy mi lenne a legoptimálisabb választás.
Aztán szeptemberben, egy napsütéses madárcsiripelős reggelen férjem rátalált egy hirdetésre. (A mai napig nem értjük, hogy hogyan nem láttuk már korábban, hiszen állítólag június óta hirdették a házat.) Megtetszett, hiszen tágas volt, kis udvarral, és egy műhellyel. Egyből megláttuk benne a lehetőséget, hogy a műhely lehetne férjemnek a későbbi boltja/irodája, a házban pedig lenne hely az én irodámnak is. Sőt, a padlástér is beépíthető, így ha szeretnénk, a későbbiekben további szobákat nyerhetünk, vagy akár egy külön lakást, amit kiadhatunk, vagy turistákat fogadhatunk. Nem beszélve arról, hogy az ingatlan a belvárosban van, nagyon közel a történelmi óvároshoz, de mégis csendes, kertes övezetben. Megnéztük, és egyből beleszerettünk. Aztán az események is felgyorsultak, mert pár napon belül elkezdtünk a papírozást, hogy a ház a mienk lehessen.
Nos, most, hogy megtaláltuk a leendő házunkat, kitérek arra is, hogy miért akartunk egyáltalán bármit is venni.
Bérelni vagy vásárolni?
Csakis a saját indokainkról fogok mesélni, nem közgazdász szemszögből, számokkal levezetve mutatom meg, hogy hosszabb távon melyik éri meg.
Az igazsgághoz hozzátartozik az is, hogy nagyon szeretünk utazni. Rengeteget utaztunk az elmúlt években, és a jövő tervei között is szerepel. Sőt, olyan formában is, hogy akár pár hónapot eltöltsünk más országokban, amikor a munkánk már lehetővé teszi azt.
Ezt fontos volt leírnom, mert már a kezdetektől fogva egy „bázisként” tekintettünk a megvásárolt ingatlanra, nem pedig gyökérre, ami ezentúl egy egész életen át odaláncol bennünket, és többet nem mozdulhatunk. Szinte az összes szempontunk ahhoz kapcsolódott, hogy egy rugalmas, szabad életet teremtsünk magunknak, amiben része van a szeretteinknek is, akik bármikor jöhetnek hozzánk napokra, vagy akár hetekre.
18 éves korom óta nincs otthonom, az egyetem első éveiben kollégiumban laktam, aztán pedig jöttek az albérletek. Egy idő után elkezdett hiányozni az otthon érzése. Kb. 30 éves koromra jutottam el oda, hogy észrevettem, hogy úgy élek, hogy „minek bármit is vennem, vagy csinálnom, szépítenem a házon, hiszen úgyis csak ideiglenes”. Elkezdett zavarni a gyökértelenség, az ideiglenesség érzése. Sok utazóbloggert követek, akik pont, hogy a gyökértelenség érzetét szeretik, társítva azt az életmódból adódó minimalizmussal. Hozzájuk hasonlóan én is szeretek úton lenni, jönni-menni, új embereket, kultúrákat megismerni, de szükségem van egy sarokra is, ami csak az enyém, ahova visszahúzódhatok, ha baj van, ha elfáradtam, vagy ha éppen alkotni szeretnék.
„Ha kérhetnék az Istentől magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek…” (Wass Albert)
Volt még egy fontos szempont: férjemmel mindketten egy szegényebb részről származunk, és a jövőbeli terveink között szerepelt az, hogy az ország egy fejlettebb, gazdagabb részén éljünk. Erre több a munkalehetőség, közel a nyugati határ, közel van Budapest is, a Balaton is és a Velencei tó is. Székesfehérvárat szinte tökéletes helynek láttuk, hogy letelepedjünk.
Azt is meg kell említenem, hogy nem akartunk mindig országon belül maradni, és még most sem mondom azt, hogy ez egy végleges döntés, kiindulva abból, hogy mennyire szeretünk utazni. Már az egyetem alatt Olaszországban képzeltem el a jövőmet, olyannyira, hogy sok évig nem is vettem normális télikabátot, hiszen „minek az, ha hamarosan úgyis olyan helyen fogok élni, ahol nem kell télikabát”.
Végül Magyarország mellett döntöttünk, mert szerettünk volna közel lenni a családhoz, és itt jó a közbiztonság, nincsenek szélsőséges időjárási viszonyok, nem kell hurrikántól és cunamitól, sem betegségeket terjesztő szúnyogoktól tartani. Ezeket mind-mind megtaláljuk majd utazásinak során. 🙂
Mire tanított meg az az otthonkeresős egy év, míg végül találtunk egy házat?
1. A párkapcsolati tanulságok:
A jövőbeli otthonunkat nem én kerestem, nem férjem kereste, hanem mi ketten kerestük. Amikor egy pár végigveszi, hogy milyen szempontok alapján és mit keres, akkor kiderül, hogy közösek-e azok a szempontok vagy közös-e a jövőképük. Már itt rengetg konfliktus kialakulhat, pedig szerintem nem is maga az otthonkeresés nehéz, annál sokkal nehezebb és párkapcsolatot igénybevevő lehet egy építkezés vagy egy teljes körű felújítás. Nálunk nehézséget jelentett az, hogy az én ízlésemhez közelebb áll a régies, rusztikus, olaszos villa jellegű hangulat, míg férjem a modernet szereti, és a világból kiszaladna egy vintage bútor láttán. 🙂 A mai napig nehéz az, hogy olyat találjunk valamiből, ami mindkettőnknek tetszik. Nem mondom, hogy mindig van kompromisszum, de a párkapcsolat nem egy harc, nem arról kell szólnia, hog ki a nyertes és a vesztes. Lehet, hogy ma a padló az én ízlésem szerint lesz kiválasztva, de holnap a kanapé inkább férjem ízlését képviseli. Mindig fontosnak tartjuk, hogy ne harcoljunk egymással. Hogy könnyű ezt mindig szem előtt tartani? Nem, de fő az igyekezet, a szándék és az akarás. 🙂
2. Az anyagi tanulságok, és a „mindent nem lehet”:
A mai fiatalok egy része megszokta, hogy annyi a lehetőség, hogy ha valami nem jó, nem működik, mégsem tetszik, akkor ki lehet szállni, és jöhet a következő kapcsolat, munkahely, ruha, cipő, telefon… (Én is mai fiatal vagyok, ezért tudom. 🙂 ) És azt is megszokta, hogy költ, – impulzívan, lelki sebeket gyógyítva, feleslegesen.
A lakás- vagy házvásárlás egy nagyobb falat, és egy igazán nagy elköteleződés. Saját példából kiindulva, 18 éves korom óta szabad életet éltem, és azt csináltam, amit akartam. Jöttem-mentem a nagyvilágban, egyik albérlet, másik albérlet. Nekem túlzottan nagy kiadásaim akkor sem voltak, mert mindent okosan, gazdaságosan oldottam meg, de még így is megéreztem azt, hogy új korszak kezdődött az életünkben a ház miatt.
Egy házvásárlás hatalmas lépés és elköteleződés annak, aki megszokta a nagy szabadságot. Ahogy korábban írtam, nem arra kell itt gondolni, hogy „vettünk egy házat, mostmár mindennek vége, és a következő 30 évünket itt kell leélnünk, amíg ki nem fizetjük a hitelt”. Inkább arra gondolok, hogy jó fejben felkészülni arra, hogy (- persze a választott ingatlantól függ), de sok esetben a következő időszak kevésbé lehet önző, mert ott lesz a sok ügyintézés, lesznek felújítási munkák, nagyobb kiadások, és sok mindenről le kell mondani, ami eddig az élet része volt.
Nem kell ezt drasztikusan felfogni, mert lehet élvezni ezt a lemondásokkal járó időszakot is, csak éppen fontos, hogy felkészüljünk arra, hogy mindent egyszerre nem lehet. (Itt most az átlagemberekről írok, nem azokról, akiknél olyan a háttér, hogy egy házvásárlást nem éreznek meg anyagilag.) Nem lehet munka után beülni egy hideg sörre, hanem a sör árán lehet venni új csempét vagy vakolóanyagot.
Emiatt sokan mondják azt, hogy inkább nem kérnek a saját ingatlanból, mert nem akarnak lemondásokkal teli életet. Én meg azt mondom, hogy pár évig élek lemondásokkal, de után lesz egy szép házunk, egy „bázisunk”, egy „oázisunk”, egy otthonunk. Mindenkinek végig kell gondolnia, hogy mit hajlandó vállalni azért, hogy legyen egy szép otthona.
3. Egy saját otthon megteremtése már masszívan a felnőttéválás része:
De erről majd később mesélek, most csak annyit, hogy számomra a felnőttéválás ott kezdődik, hogy már nem csak rólam szól az élet, már vége az „én-én-én” időszaknak, mert felelősséget vállalok valami vagy valaki másért. Neked mit jelent a felnőtt lét? Szerinted mikortól számít valaki felnőttnek?
Megvan a ház, hogyan tovább?
Próbáltam visszagondolni a ház előtti időszakra, írni az otthonkeresésről és a tanulságokról. A java még hátravan, mert az igazi nagy tanulságok akkor jöttek, amikor elkezdtük a házfelújítást, aminek már 8 hónapja.
Ha érdekelnek a tapasztalataim, amik nem építészeti, hanem sokkal inkább testi-lelki-szellemi tapasztalatok lesznek, akkor tarts velem Instagrammon, Facebookon is. (Instagrammon van egy külön #mittanítottnekemaház sorozatom.)
Köszönöm, hogy olvastál, és ha neked is vannak otthonvásárlós, otthonteremtős, otthonfelújítós, otthonépítős tapasztalataid, nagyon örülnék, ha mesélnél akár hozzászólásban, akár privátban.