A múlt hét egy nagyon nehéz hét volt. A projektmenedzseri munkámban egy nagyon intenzív időszak van most, a projektek éppen abban a ciklusukban vannak, amikor a legtöbbet kell velük foglalkozni, hiszen most zajlik a megvalósítás.
Ilyenkor minden nap számít, mert ott vannak a dátumok, amiket tartani kell. De persze ilyenkor történnek a problémák is. Amikor már át akarnánk adni az ügyfélnek azt, amit megrendelt, de az utolsó pillanatban kiderül, hogy valami nem működik.
Így történt ezt most is. A csapat globális, és az én időm szerint már délután 5 óra van, Ázsia már alszik, Amerika pedig még aktív. Lassan szeretném befejezni a napomat. De tartani kell a határidőt, meg kell oldani a problémát. A csapattagok Latin-Amerikában éppen az ebédjüket töltik. Sokáig ebédelnek, én pedig várom, hogy mikor tudom elérni őket. Az USA-ban tudok beszélni a technikai emberekkel, és meg tudjuk sürgetni a problémamegoldást. Holnapra minden megoldható, de ahhoz még ezt és ezt és ezt is meg kell csinálni. Szervezzem össze a csapatot, hangoljam össze a teendőket. Este 10 óra van, pár falatot bekapok, most nem sikerül kellemesen nyugodtan férjemmel vacsorázni, ahogy szoktuk. Éjfélkor boldogan olvasom az emailt a latin amerikai tesztelőtől, hogy minden rendben van, a probléma elhárítva.
A héten a többi nap is hasonlóan zajlott, de ezek a fejüket hirtelen felütő estek nem voltak betervezve.
Nálam meg főleg más volt betervezve. Például az, hogy felkészüljek a szombati előadásomra. Amihez össze kell állnia a témának, a prezentációnak, és szeretem elgyakorolni párszor az előadásaimat, hogy előadva minden gördülékenyen menjen.
Csütörtök este jutottam oda, hogy összeálljon a fejemben a téma, és összerakjam a diasoromat. Másnap péntek, egy újabb sűrű nap vár rám. Mikor fogok az előadásommal újra foglalkozni? Már tényleg kezdtem kétségbeesni. Férjem nyugtatott, hogy minden rendben lesz. Persze, hogy minden rendben lesz, hiszen valamiről úgyis tudok beszélni, de azért szeretnék egy igényes munkát kiadni a kezemből.
Péntek délután van, ülünk férjemmel a budapesti dugóban este 5-kor. 2 és fél óra alatt jutunk haza Fehérvárra, aminek megint nem örülök, hiszen ezt a pár órát szerettem volna az előadásomra szánni, dugóban ülés helyett. Sebaj, akkor az autóban tesszük össze az anyagot.
Melegem, hosszú hét, alig fog az agyam, dehát gondolkodni kellene. Nem jut eszembe semmi értelmes. Férjemmel ötletelünk, és ő biztat, hogy tartsak ki. (Ami elmesélve máshogy hangzik, mint ahogy valójában történt: én újra megkérdőjeleztem a döntéseim helyességét, hogy miért kell nekem plusz dolgokat vállalni, miért nem elég az, hogy letudom a szokásos napi feladataimat, és miért kell nekem egy jövőképet megcélozni, amit el szeretnék érni.)
Az előadás anyaga megszületik a haza vezető úton, de a diasoromat még módosítanom kell, amikor hazaérünk. Este 9-re minden összeáll, de elgyakorolni már nem tudom, mert váratlan vendégünk érkezik (- aki pár órával korábban jelentkezett be). Éjfélkor sikerül lefeküdni, és közben nyugtatom magamat azzal, hogy az anyag összeállt, a váz megvan a fejemben, minden más rendben lesz.
Miért nem megyek világgá olyankor, amikor összecsapnak a fejem felett a hullámok?
Érdekes, hogy ez az érzés mindig akkor talál meg, amikor éppen nem a hullámvölgy tetején csücsülök, hanem egy nehezebb pillanatomat élem.
Amikor dolgozok valamin, és már elegem van, mert nehéz, mert nem látom a végét, és nem tudom, hogy egyáltalán mi lesz az eredmény, néha rám jön, hogy de jó lenne mindent félretenni, nem dolgozni keményen a céljaimért, mert ez az út NEHÉZ.
Jó lenne, ha el lehetne kerülne a kényelmetlenebb helyzeteket.
Jó lenne mindentől szabadon élni, nehézségek nélkül, kötelezettségek nélkül, felelősség nélkül, sőt célok nélkül.
Jó lenne, ha nem kellene minden nap tenni a célokért, ha nem kellene minden nap megtanulni egy leckét, ha nem kellene minden nap megnyerni azt az adott napot.
Amikor nézem és olvasom az utazós bloggereket, akkor sokszor irigylem őket. Mert meg merték tenni azt, hogy mindent maguk mögött hagytak, és elindultak. És szebbnél-szebb helyeken járnak.
Miért jobb maradni?
Mert ha utazok, akkor nem azért akarok utazni, mert menekülök, vagy mert keresek valamit. Szeretek utazni, és sokat utazunk, és minden egyes utazásunk a pillanat élvezéséről szól.
Hiszem, hogy egy leckét addig kapunk az élettől, amíg nem tanuljuk meg azt kezelni. Ezt gyakorlom már pár éve tudatosan. Figyelem, hogy mik azok a helyzetek, amiket nehezen kezelek, és bekapcsol a “menekülj” villogó figyelmeztetés a fejemben.
Nem minden ideális, még akkor sem, ha szeretjük, amit csinálunk
Amikor elkezdtem dolgozni, akkor azt hittem, hogy ha olyan munkám lesz, amit szeretek, akkor azt minden egyes nap szeretni fogom, és minden egyes nap olyan boldog lesz, mintha a napfényes pipacsmezőn sétálnék.
Hamar rájöttem, hogy a célokért dolgozni nem könnyű, vannak nehézségek az úton, amiket viszont nagyon jó érzés legyőzni.
A szombati előadás után jött a jutalom
Az előadás jól sikerült, jó érzés volt látni a közönség figyelmét, csillogó szemeiket, hallgatni a nevetésüket, vagy éppen nézni a könnybe lábadt szemüket, mert megérintették őket a mondataim.
Az előadás után jött a boldogság érzés, és már ilyen hangulatban autóztunk Balatonfüredre, ahol barátok és egy borkóstoló várt bennünket. Nem mi szerveztük a programot, és nem is tudtuk, hogy milyen lesz a helyszín. Aztán mikor megérkeztünk, csak ámultunk és bámultunk, hogy ennél ideálisabb helyet nehéz lett volna találni. Ültünk az asztaloknál, és elénk tárult a messzeségben a Balaton.
Kaptunk duplaszivárványt, finom borokat, és az este egy mediterrán villában eltöltött estére emlékeztetett. Bent egy 70 éves bácsikának ünnepelték a születésnapját, akiben akkora erő és lendület volt, hogy a korosztályunk megirigyelhetné. Jazz zenész volt sok éven keresztül, és szaxofonozott. Ezen az estén is. Nekünk is. Csak álltunk, hallgattuk, és néztük. Az idős ünneplő társaság és a mi fiatalos társaságunk elkezdett vegyülni. Nem számított a korkülönbség, nem számított, hogy nem ismertük egymást, hiszen összekötött bennünket a közös helyszín, a Balatonban csillogó hold fénye, a friss eső utáni levegő, a szaxofon hangja, a balatoni bor.
Beszélgettünk, nevettünk, tortát ettünk, ültünk a holdfényben, közben megannyi tanulságos élettörténetet hallottunk, amik mutatják, hogy nem minden könnyű és egyszerű. És a cél felé vezető úton nem lehet megspórolni a kanyarokat, nem lehet légvonalban átvágni, hogy már meg is érkezzünk. Kell a kemény munka, a tanulás, a hit, a kitartás és a türelem.