Már két hete nem írtam. Vagyis nem tettem nyilvánossá semmit, de kb. két teljes blogbejegyzést is írtam, és elég sokat elkezdtem, majd aztán szépen félbehagytam azokat.

Amikor elkezdtem ezeket írni, akkor mindig elkezdtem cenzúrázni a fejemben. Ott volt a görcsölés, hogy nekem mindenképpen valamilyen üzenetet kell átadnom a posztokkal vagy a blogbejegyzéseimmel.

Márpedig amikor ezt az új blogot elkezdtem, pont az volt a célom, hogy csak úgy mesélek az utamról. Mindenféle fontos jelentés és értelem nélkül, nagy bölcsességek és életigazságok nélkül. 

Az elmúlt két hétben sok minden történt velem, voltam egy sok napos nemzetközi konferencián, született egy új cél is, és ezen már elkezdtünk dolgozni férjemmel.  (Igazából egy régi célt ébresztettünk fel, amit pár évig szüneteltettünk), Úgyhogy mesélnivalóból lett volna elég! 🙂 (Juhúúú, ez az első közös, munkával kapcsolatos projektünk a férjemmel! Izgalmas és érdekes élmény, és ez valami nagyon újat hozott a kapcsolatunkba! 🙂 )

Megírtam ma reggel egy bejegyzést, de olyan hamisnak éreztem. Erőltetettnek éreztem a témát, amit mintha csak azért találtam volna ki, hogy vééééégre írjak valamiről. Azért másfél órát sikerült eltöltenem azzal a cikkel.

Aztán kimentem a konyhába, csináltam magamnak egy smoothie-t (mángold, erdei gyümölcsök, méz, citrom keverékéből, ami nem is lett olyan rossz), és újult erővel leültem írni, hogy leírjam, hogy miért nem tudok írni. 🙂

Úgyhogy ebben a blogbejegyzésben emlékeztetem magamat arra, hogy nem kell mindenben értelmet keresni, és ennek a blognak pont az a célja, hogy csak meséljek, és ne nagy igazságokat osszak meg. (Amiket egyébként sem szeretek, csak néha feljön, kikívánkozik, leírom, majd büszkén tudomásul veszem, hogy feltalálom a spanyol viaszt. 🙂 )

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük