Elutasítom a kategóriákat, de mégis előszeretettel használom őket, amikor magamról beszélek. Pedig az embereket nem az határozza meg, hogy milyen kategóriába tartoznak. Már hogyan lehetne kategóriákba beleférni? Minek nevezzem magamat? Coach vagyok? Projekt menedzser vagyok? Vállalkozó vagy alkalmazott vagyok? Introvertált vagyok?

Bár én főleg coach kategóriáról írok a cikkben, neked is érdekes lehet az írás, ha küzdesz a “minek nevezzelek” kérdéssel.

 

A kategóriák és az elnevezések miatt elveszik a lényeg.

A kategóriák sokkal nagyon zűrzavart okoznak bennem, mint kellene, és folytonosan zavar, hogy minek nevezzem magam, mintha anélkül már nem lehetne semmit kezdeni, hogy bárminek is neveznénk magunkat. #mitkezdjekazéltemmel, ugye?

Olyan dilemmák vannak bennem, amik tudom, hogy év végére megoldódnak. Életem szinte minden területe intenzíven változik most, és tudom és érzem, hogy év végén a szokásos éves számvetésnél komoly döntéseket fogok hozni. Lesz benne lezárás, vége lesz egy olyan korszaknak, ami 10 éve tart már. De mivel ez most olyan sejtelmesen hangzik, nem megyek el ebbe az irányba, csak halkan utaltam rá, hogy igen, sok nagy döntés érik már bennem a hogyan tovább-bal kapcsolatban.

Mivel túl sok időt szánok arra, hogy minek nevezzem magamat, mert túlontúl fontos lett a mai világban a branding és a marketing, félek, hogy elveszik a fókusz arról, hogy mit miért csinálok.

 

A felszínes “minek nevezzelek” kérdés elvonja a figyelmemet a lényegről.

Túl sokat pörgök azon, hogy coach-nak nevezzem-e magamat, vagy hagyjam az egészet a fenébe. Mármint az elnevezést. Na meg úgy általában a coaching-ot is. Pedig sok okosságot kitanultam, még olyan nagynak és komolynak hangzó dolgokat is, mint az egyik kedven coaching módszerem, az NLP, vagyis a neuro-linguistic-programming.

Mégis a coaching sokkal többször kelt bennem rossz érzést, mint jót. Pedig nem ezért csinálom, hanem azért, hogy segítsek és inspiráljak. De ez sem tolakodóan, guru módra hirdetve az egyszeri és nagy igazságokat, mert sokkal inkább abban hiszek, hogy mindenki képes megtalálni az útját, ha akarja. Csak hát az hatalmas munka, és még én sem járom az utamat 100 %-osan, csak érzem, hogy merre haladhatna, és közben kitérőket teszek, néha tudatosan, néha kevésbé tudatosan.

Mekkora lépésnek tartottam a minap, hogy végre kiírtam mindenhol, hogy ÚTKERESÉS COACHING az, amit csinálok. Jó érzés volt, hogy meg mertem tenni. És tessék, pár héttel később visszakerültem ugyanabba a gondolatkörbe, ahonnan indultam.

 

Miért zavar az, hogy coach-nak nevezem magamat?

Vagy egyáltalán miért zavar az, hogy bárminek is nevezzem magamat? A kérdések fontosak, és legtöbbször már rég megvan a válasz a kérdésre, csak nem akarjuk meghallani.

Bár szeretem túlbonyolítani a válaszaimat, ami végül az eredeti kérdést is túlbonyolítja, mindeközben a kérdés és a válasz is nagyon egyszerű.

Mindenki különleges akar lenni, majd talán az útja egy részén rájön arra, hogy egy kicsit sem különleges, és hasonló problémákkal küzd ő is nap, mint nap, mint minden más “átlagos” ember. Aztán vagy túlbonyolítja a problémáit, úgy racionalizálva és manipulálva és úgy forgatva a gondolatait, hogy elhiggye, márpedig az ő problémái mások, és ő igenis különlegesebb, vagy rájön arra, hogy ő is csak egy “átlagember”, és amúgy mindenki átlagos, ugyanakkor mindenki különleges, de összességében ő semmivel sem jobb vagy több, mint mások.

Ez nekem a coach utam. Mindig azt gondoltam, hogy mivel érzem az embereket, nekem az embereket kell segítenem. Persze ezzel együtt jött az a kör is, amibe sok hasonló ember belefut, hogy mindenkit meg akarok menteni, és mások életét élem, hogy belecsempésszem a boldogságot és örömöt az életükbe. Helyettük. Aztán jött a felismerés is, ami csak egy sablonos bölcsesség, és minden guru hangoztatja, hogy nem élhetem mások életét, viszont a saját életem hathat másokéra. Ez a felismerés hatalmas erőt adott, és jött az irány is nagyjából egy időben, hogy akkor legyek coach. Hiszen így hathatok másokra, nem kell mindenkit megmentenem, csak azt, aki akarja. Nem tolakodok mások életébe, csak annak az életébe, aki akarja. Közben sosem ment az, hogy nagy életigazságokat puffogtassak, maximum arról írtam, hogy én mivel szembesültem, és hogyan éltem meg. De arra is rájöttem, hogy az online világ zavar, és nem tudok elég őszinte és nyílt lenni, mert sokszor pont a lényeget nem akarom tudatni az egész világgal. Azt, ami a legnagyobb változást hozta bennem. Írhatnék konkrétumok nélkül az érzéseimről és a bennem zajló folyamatokról, sokan csinálják, de az nekem konkrétumok nélkül csak üres frázisok puffogtatása.

Tehát coach-csá nyilvánítottam magamat, és elkezdtem embereket segíteni. Aktívkodtam a Facebook csoportban, a hírleveleimben, az írásaimmal, és jöttek visszajelzések, válaszok, vélemények. Jó érzés volt, hogy valami olyan apróság, mint, hogy leírom, hogy min megyek keresztül, másnak milyen sokat tud adni.

idezet coaching visszajelzes utkereses elettervezes eletcel

 

De valami az elmúlt pár évben folyton zavart, és már nem tudom többé félresöpörni. Apróság ez a kívülállók szemével, nagy dolog nekem. Még mindig a “minek nevezzelek” kérdésről beszélünk.

Nem jó érzés egy olyan kategóriába sorolom magamat, ami annyi ellenérzést vált ki emberekből. Nem jó érzés egy olyan címet rakni magamra, amivel nem tudok 100 %-osan azonosulni, mert zavar, hogy ha beszélek róla, akkor az emberek mit reagálnak. Jönnek a lenéző és lesajnáló tekintetek, majd a megjegyzések, hogy “áh, mivel nem tudtad, hogy mit kezdj az életeddel, coach lettél, hogy legalább másoknak segíts megtalálni, hogy ők mit kezdjenek az életükkel”.

Nem tudom ezeket a tovább nem meghallani, nem észrevenni. De nem azért, mert ennyire zavar, hogy mások mit gondolnak. Hanem azért, mert az zavar, hogy én mit gondolok. Mert bennem is ott vannak azok a gondolatok, hogy ez csak egy divatos angol kifejezés, amit mostanában minden második ember magára akaszt, és közben mindenki úgy csinál, mintha ebből élne, mert “fake it, till you make it”. Azt hiszem, elég transzparens voltam eddig is ezzel kapcsolatban, és mindig nyíltan meséltem az útkeresésemről. Most is nyugodt szívvel le tudom írni, hogy nem, én nem ebből élek. Ott a projekt menedszeri alkalmazotti munkám, ami a home office miatt elég rugalmas ahhoz, hogy reggelente, vagy lyukas órákban, vagy késő délutánonként foglalkozhassak a blogommal, a coaching-gal. De ott a DXN is, ami meg egy MLM-es téma. Régebben a DXN-ről is sokat írtam, mert életem fontos része volt mikor még aktívak foglalkoztam vele. Nagy dologként éltem meg a sikereimet, hogy felépítettem egy olasz fogyasztói hálózatot, csupán arra alapozva, amiben jó vagyok, amit szívből tudok csinálni: nyelveket beszélni, és embereknek segíteni. De a DXN nem túl aktív mostanában az életemben, ráadásul ott is zavart, hogy az MLM egy lenézett dolog.

 

Miért szeretek olyan témákat választani, amik lenézettek?

Már az egyetem alatt is ezt csináltam. Amikor alelnök lettem a világ legnagyobb diákszervezetének debreceni bizottságánál, többen elfordultak tőlem, mert a diákszervezetes dolog olyan ciki.

Aztán jött a DXN, ami egy MLM-es téma, és ott is sokan nem értették, hogy én, az okos nő, miért foglalkozik egy ilyen “kamu” üzlettel, amivel úgyis csak bukhat. Csak nagyon kevesen érdeklődtek őszintén, hogy mit is csinálok, és miért is csinálom. Mindenki más csak előítélettel közelített.

Aztán meg jött a coaching, és megint olyan témát választottam, amivel kapcsolatban több lenéző véleményt kapok, mint pozitív és előrevivő visszajelzést.

 

De nem lehet, hogy mindez csak a fejemben létezik?

Aztán mondják ilyenkor a guruk, hogy ez mind csak a fejemben létezik, mert valójában azért csak azt veszem észre, hogy az emberek cikinek tartják, mert én is annak tartom.

Igen, jól esne a lelkemnek és az egómnak, ha MINDENKI jóváhagyná azt, amit csinálok. Ha megsimogatnák a buksimat, és azt mondanák, hogy csináljam, ha szeretem, ha érdekel, ha jó vagyok benne. De ilyen nincs, és nem is szabad erre várnom. Ha folyton az emberek jóváhagyására vártam volna, akkor még mindig csak az internetet bújnám keresve a nagy lehetőséget és a nagy ötletet. Ehelyett nem vártam, hanem csináltam, közben megkapva azokat a visszajelzéseket, miszerint én is “olyan” lettem.

De jobb “olyannak” lenni, mint “semmilyennek”.

 

Mert ha jobban belegondolok, akkor van olyan döntésem, amire a többség azt reagálta, hogy milyen jó döntés volt?

“Mekkora baromság Magyarországon maradnod, ha nyelveket beszélsz. Tied lehetne az egész világ.”

“Mekkora hülyeség, hogy vettetek egy házat, hiszen minek kötitek le magatokat.”

“Mekkora baromság, hogy még mindig multinál dolgozol, hiszen az olyan ciki. Ma a digitális nomádság a menő.”

“Mennyire béna, hogy te is blogot írsz, hiszen ma mindenki blogot ír.”

“Milyen ciki, hogy te is beálltál a sorba, és coach lettél. Ma minden második szerencsétlen egy coach.”

 

Sokan vágyunk mások megerősítésére és jóváhagyására, hogy jó, amit csinálunk.

Szeretnénk, ha mindenki bólogatna, hogy hajrá, jó az irány, mindent bele, te leszel a legjobb.

“De őszintén…, ez nem így műkdöik. Az esetek többségében fogalmam sincs, hogy mit csinálok. Jön egy lehetőség, élek vele. Jön egy gondolat, megrágom, megcsinálom. Jön egy ötlet, átgondolom, belevágok. Hibát hibára halmozok. Egyik dolog nagyobb hülyeség, mint a másik. Aztán jönnek a lenéző tekintetek. Én meg rosszul érzem magam, hogy milyen ciki az, amit csinálok, és elkezdem magamat is lesajnálni. Majd végül rájövök arra, hogy senki nem tudja, hogy mit csinál. Ez az útkeresés szépsége. A mások véleményénél már csak az a fontosabb, hogy én mit érzek a választásommal és a döntésemmel kapcsolatban.”

 

Hogy mi a konklúzió?

Ma még nincs konklúzió. Egyik nap úgy kelek, hogy hagyom ezt az egész coaching-ot elnevezésestől csinálásig a fenébe, mert nem tudok vele azonosulni, a másik nap úgy kelek, hogy márpedig az útkeresés témát imádom, és írok róla, ha eszembe jut valami. Már vannak körvonalak a fejemben, hogy hogyan tovább, de még nem állt össze a kép. Addig marad az, hogy írok, és szeretettel inspirálok, ha tudok. Hívják ezt akárminek.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..