Pár éve, amikor a kempingezés utolsó napjához értünk, és az utolsó pancsolásra készültünk, megérkeztek új szomszédaink. Egy magyar pár volt, akikkel egyből beszélgetésbe elegyedtünk. Ők elmesélték, hogy miket szeretnének csinálni a nyaralás alatt, mi pedig megosztottuk velük tapasztalatainkat, hogy mit lehet csinálni a környéken. Majd együtt lementünk a partra. Mi ketten férjemmel indultunk a víz felé, hogy belevessük magunkat a hullámokba, ők a törölközőn ülve még szokták a pihenés hangulatát. Arra lettünk figyelmesek, hogy a férj egyik telefont intézi a másik után, felesége pedig egyre szomorúbb arccal vár rá, de már előre temeti a fejében oly’ szépen felépített ideális, pihenős, nyugodt nyaralást. Mikor végeztünk a pancsolással, visszamentünk a törölközőnkhöz, és a feleség mesélte, hogy sajnos pont ettől tartott: “…hogy a férj nem lesz képes leállni, nem tudja majd félretenni a munkát, mert, ott van egy vállalkozásuk…, és, hogy mindig ez történik.”
Ez a rövidke és egyszerű történés nagy hatással volt ránk akkor, és megfogadtuk, hogy ha pihenünk, akkor pihenünk, ha dolgozunk, akkor pedig dolgozunk. Ha nem is sikerül ezt mindig tökéletesen betartani, de törekszünk rá.
Nyaralás előtti napok a káosz jegyében:
A nyaralás előtti napok mindig annyira sűrűek, hogy minden utazás előtti időszakban megkérdőjelezem az utazás szükségességét: inkább nem megyek szabira, csak ne kelljen ezt a nyaralás előtti hetet végigcsinálni. Mert mindig kipurcanva jutok el oda, hogy elindulunk. (Van már ötletem arra, hogy ezt hogyan oldjam meg a későbbiekben, de az még megvalósulás alatt áll, addig marad a káosz és az őrület.)
A projekt menedzseri munkámnál a legnehezebb elszakadni szabadságra. Az utazás előtti időszak azért intenzív, mert végig kell gondolni, hogy a következő X napban, jelen esetben 2 hétben a terv szerint mik fognak történni a terv szerint, vagy mik történHETnek. A csapatot pedig fel kell készíteni arra, hogy a PM távol lesz, a PM-nek pedig gondoskodnia kell arról, hogy távollétében se álljon meg a munka, hanem mindenki végezze a feladatait a terv szerint. Ez rengeteg megbeszélést igényel, ahol a csapattal végigvesszük, hogy a következő két hétben minek kell megtörténnie, milyen problémák jöhetnek elő, és azokat hogyan tudják megoldani.
A DXN-nél már könnyebb a szabadság, mert a csapat önjáró, és nem keresnek napi szinten mindenféle kérdésekkel. Volt olyan időszak viszont, amikor a csapattársaimnak előre jeleztem, hogy nem leszek, most kérdezzenek, ha van valami, vagy próbálják nélkülem átvészelni azt az időszakot, amíg vissza nem jövök.
A coaching, a blogom, a Facebook csoport, a hírlevelek esetében pedig ritka a váratlan fordulat, a feladatok nagy része rendszeres, fix, és ezekkel könnyű tervezni vagy nem tervezni. Van olyan, amikor előre megírok vagy időzítek valamit, de vannak olyan dolgok is, amiket szüneteltetek a szabi idejére, mint a hírlevél írása.
Nem beszélve a hétköznapi dolgokról, mint ügyintézés, növények locsolása, szólni a szomszédoknak, bevásárlás, vasalás, pakolás. Bár ez csak egy mondat volt, tehát gondolhatnánk, hogy ez a legegyszerűbb nálam, de általában ezek az utolsó pillanatra, sokszor az utolsó órákra maradnak. Az indulás előtti utolsó órákban boldogan, fellélegezve lecsukom a laptopot, és 10 másodpercig örülök, hogy “juhúú, indulhat a pihenés”, majd eszembe jut, hogy “ja nem, indulhat a pakolás”. Az oly’ fontos kérdéseket, mint a “Mit vegyek fel a nyaralás alatt” sikerül általában rövidre zárnom az idő rövidsége miatt, és a kedvenc ruhadarabjaimat bepakolom. Még jó, hogy minimál ruhatáram van, és nincs sok választási lehetőségem. Tehát ez sok időt nem vesz el.
A kempingben már sikerül félretenni a munkát:
Többnyire. 🙂 Amikor elindultunk Horvátországba, a munkát már elfelejtettem, mert tudom, hogy a kollégáim kezében meglesznek a projektek, és a csapatban is bízom.
Teltek a napok, majd történt egy délelőtt, hogy elmentem kimosni pár felsőt, és férjem elkísért, mert ő a mosdóba ment, és a ruhamosós rész egy helyen volt a mosdóval. Szólt, hogy mindjárt jön, a mellettem mosó hölgy pedig ránk nézett, majd mosott tovább.
Úgy éreztem a tekintetéből, hogy értett bennünket, vagyis ő is magyar. Elkezdtünk beszélgetni, és ő mesélt arról, hogy milyen nehéz letennie a munkát, és még itt is el kell intéznie pár telefont, mert különben a projektjei nem haladnak. Ezen jót mosolyogtam, mert jó embernek meséli: sikerült két PM-nek találkozni a ruhamosónál.
Szomorúan részletezte, hogy nem sikerül a szabadságolás alatt megoldani náluk a helyettesítést, márpedig a határidőt tartani kell, és ezért sokszor felhívják a kollégák kérdésekkel, vagy az ügyfelek problémákkal, és ez meghiúsítja a pihenést és a kikapcsolást.
Őt hallgatva nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy bár az útjaink előtti időszakok nagyon húzósak, mégis mindig meg tudjuk oldani a helyettesítást, és a sok év alatt még csak egy kérdést kaptam kollégáktól, azt is SMS-ben.
Most pedig a mindennapokról a kempingben:
Mióta dolgozom, ez volt az eddigi leghosszabb leállásom, munka nélkül töltött időszakom. Kíváncsian vártam, hogy milyen érzés lesz, hogyan hat majd rám, és, hogy egyáltalán hogyan sikerül. (Már ha sikerül…)
Arról már írtam, hogy a viharok segítettek kikapcsolni. Arról viszont még nem meséltem, hogy mivel telt a két hét.
Pillanatok a kempinges napi rutinból:
A napok nyugodtan és kellemesen keltek. Nem kellett sehova rohanni, nem voltak kötelező feladatok, csak az, ami jól esett. Ébredés után jól esett lesétálni a partra, megnézni, hogy megvan-e még a tenger. 🙂 Majd következett a kávé, tea, reggeli.
A délelőtt további része pihenéssel telt: néha olvasás, néha bevásárlás, néha reggeli úszás, néha függőágyban pihenés. Éppen, ami jól esett.
11 körül általában elmentünk strandolni, labdázni a vízben, és amikor már kezdett nagyon égetni a nap, kb. dél körül, visszamentünk a sátorbirodalmunkhoz, és elkészítettük az ebédet.
Úgy választottunk sátorhelyet, hogy a déli napfény ne égessen bennünket, így a nap legmelegebb óráiban mi a kellemes árnyékban ebédeltünk, vagy éppen szundítottunk ebéd után.
Amikor nem ettünk vagy aludtunk, akkor volt pancsolás, röplabdázás, és vízben (labd)ÁZÁS is. 🙂
…és ha már mozgás, akkor nagyon sokat sétáltunk a kempingen belül: a fürdőblokkokhoz, mosogatókhoz. Ahhoz, hogy oda eljussunk, ezen a parton sétáltunk végig:
Szerettem a reggeli mosdóba sétálást, amikor még a reggeli szellő hűvöset hozott a víz felől. Amikor volt kedvem, a reggeli mosdóba sétálás közben megálltam, hogy csináljak néhány jóga- vagy légzőgyakorlatot. De szigorúan csak akkor, amikor kedvem volt hozzá. Szerettem volna minden kötelező érzést elkerülni a nyaralás alatt.
A fürdősblokkok egyike így nézett ki, ez volt a mi sátrunkhoz közel.
A takarítószemélyzetből valaki egész nap, reggel 7 és este 10 között folyamatos jelleggel ott volt, és mindenki után takarított. A tisztaságra nem lehetett volna panasz, bár a vendégekre volt. Az, hogy sokan a wc fülkében szívták el a cigit, vagy nem tudtak kultúráltan viselkedni elvette a kedvünket egydarabig a kempingezéstől. Úgy vettük észre, hogy a korábbi évek többnyire kellemes, barátkozós, nyitott és értelmes közönség megváltozott a nem toleráns, egymásra nem odafigyelő típusra. Pedig ebben a régi cikkben is áradoztam arról, hogy mennyire nem zavar, hogy egymás mellett élünk idegen emberekkel.
Esténként pedig vagy Medulin városában sétáltunk, vagy a naplementét néztük a parton:
Ízek és szerelmek:
Amellett, hogy a kempingben szinte minden nap főztünk, sütöttünk valamit, sok helyi jellegzetességet kipróbáltunk a helyi éttermekben.
Ha főztünk, akkor is helyi alapanyagokból készültek a fogásaink: többnyire zöldséges ételek (zöldségragu), vagy cevapcici.
Az italt is a helyi választék adta: frissítő kedvenc volt az Ozujsko grapefruit vagy citromos söre, és a a helyi rosé bor is.
Az abszolút kedvenc, amiből nem lehetett eleget enni, a tintahal karika volt. Ez olyan volt, mint a chips, nem lehet megunni, nem lehet abbahagyni, de nehéz jól lakni tőle. Ezt inkább előételként, vagy közös ételként, amikor valami mást is szerettünk volna kóstolni.
De kóstoltunk haltálat és tenger gyümölcseivel megrakott ételeket is:
Ezeket a szardellákat pedig egy szigeten kóstoltuk. Amikor hajóval kikötöttünk, még ott tisztították a víznél a halakat. Aztán pár óra pancsolás, és sziget körbesétálás után (- mert ha kicsi egy sziget, akkor mániám, hogy körbe kell sétálni, mert ki tudja milyen eldugott kincsekre lelünk – ezzel pedig általában alaposan megnehezítem kevésbé sétálós utazótársaim életét), elfáradva beültünk a helyi étterembe, és ezt szolgálták fel nekünk. 🙂
Kirándultunk a környéken:
Elmentünk a Kamenjak-félszigetre, ami az Isztriai-félsziget legdélebbi csücske.
Ez természetvédemi terület is egyben, gyönyörű strandokkal. Itt az a legérdekesebb, hogy amikor elindulunk a parton kevésbé zsúfolt partszakaszokat keresni, olyan gyöngyszemekre akadhatunk, hogy nem lehet betelni a látvánnyal.
Sikerült átadnom a kempingezős életérzést?
A nyugodt, pihenős napok mellett még meglátogattuk Pulát, voltunk olívaolaj kóstoláson, és egy éjszakát egy észak- Isztriai hegyi városkában, Motovunban töltöttünk. Ezeknek viszont külön cikket fogok szentelni a sok élmény és érdekesség miatt.
Remélem, hogy sikerült kedvet csinálnom a kempingezős kirándulásokhoz, és sikerült átadnom azt az életérzést, amit mi ott éreztünk. Ha mégsem, akkor pedig fogadd szeretettel ezt a videót, amit testvérem készített teljesen spontán (laszloincze.hu)
Most te jössz!
Voltál már Horvátországban? Melyik a kedvenc strandod, városod?
Szeretsz kempingezni? Ha igen, merre szoktál menni? Ha pedig nem szereted vagy nem vonz a kempingezés, akkor mi ennek az oka? Mesélj, kíváncsi vagyok! 🙂
Korábbi cikkeimet a kempingezésről itt olvashatod»»