Ázsia ezer arcú

Ezt eddig láttam filmekben, olvastam könyvekben, de megtapasztalni mégis egészen más. Egy könyv, egy film sem adja vissza a hangulatot, illatokat, ízeket, arcokat, tájat, időjárást, mégis sokan megírják, sokan megfilmesítik. Miért? Aki már megtapasztalta, át szeretné adni az érzéseket, élményeket. Mert ezt vagy így, vagy úgy, de meg kell tapasztalni. Legalább egyszer. Szerencsésnek érzem magam, hogy láttam, éreztem. És most megpróbálom átadni mindazt, amiben részem volt.

Egy út, több szemszögből:

Szervezett út, majd spontán programok.

Céges út, ami átcsap magánútba.

Turistáskodás, hotelek és éttermek –  Helyi élet, helyi ízek.

Malajzia, egy ország, amiről keveset hallunk. Talán ismerjük a maláj tigrisről, Sandokánról, mégis a környező országokról többet lehet hallani: Bali, Indonézia…

Malajzia, egy ország öntudattal, nemzeti büszkeséggel, alázatos, közvetlen, barátságos emberekkel, királysággal, fejlődő gazdasággal, különleges ízekkel, és érintetlen tájakkal.

Megérkezés pillanata:

Sokszor elképzeltem, milyen lesz megérkezni, milyen lesz először beleszagolni a levegőbe. Sokat olvastam az országról, több útifilmet megnéztem, ezért azt gondoltam, mindent tudok, felkészültem, nem érhet meglepetés. Így szoktam… Mindenre alaposan felkészülök, mindennek utánanézek. Néha van egy olyan érzésem, hogy ez csökkenti a meglepetés erejét, vagy a spontán pillanatok számát, és túlságosan tervszerű lesz minden, de azt már az elején megsúghatom: Malajziában sok meglepetés ért, semmi sincs kőbe vésve, még az idő is máshogy telik náluk…

A repülő Kuala Lumpurba pontosan érkezik, délután 3 órakor, egy hosszú és fárasztó út után. Dubaiból hajnali 2 órakor indultunk, és egy 7 órás utat követően szállt le a gépünk.

A csomagjainkhoz egy reptéren belüli vonattal (aerotrain) jutunk el.

Csomaggal a kézben indulunk a kijárat felé, ahol már várják a csoportot a szervezők, mert ez egy céges jutalomút elsősorban (DXN-es jutalomút), amit mi párommal meghosszabítottunk. Úgy gondoltuk, hogy ha már ott vagyunk, akkor maradjunk tovább, hogy minél többet láthassunk, tapasztalhassunk az országból és a kultúrából.

Az épületből kilépve a párás, folytogató meleg arcul csap bennünket. Magyarországról hosszú nadrágban, hosszú ujjú felsőben, zárt cipőben indultunk, és az út során végig maradt ez az öltözék a lehűtött klímás repterek, és a hűvös repülőút miatt.

A levegő illata más, kicsit édes, kicsit füstös, és a pára miatt minden szürkének tűnik. Lehetne akár egy őszi nap is Magyarországon, amikor reggelente még minden ködbe borul, és minden szürke, de a meleg, a magas páratartalom és a zöld növények már nem a magyar ősz benyomását erősítik. A színek tompák, a fények puhák, nem élesek, nem szemet szúróak. A napkorong az égen vörösen izzik. Szó szerint egy vörös korongot látunk a fenti szürkeségben.

Egy több, mint 100 fős európai delegációt fogadnak a helyiek. Három színes busz áll a reptér kijáratával szemben, és színes inges, helyi férfiak igyekeznek a csoportot három részre osztani, a csomagokat bepakolni, és amilyen gyorsan csak lehet, elindulni. Nagy a pörgés, maláj nyelven beszélnek, konzultálnak egymás között, rohangálnak körülöttünk, és angolul terelgetnek bennünket. Az utolsók között sikerül felférnünk a buszra, az olasz és spanyol csapat közé ültetnek bennünket. A csomagok egy része még a parkolóban, a buszok mellett. Fogadóink újra gyorsan konzultálnak, fejvakarás, majd gyors mozdulatokkal elkezdik a bőröndöket felpakolni a buszunkra. De nem ám a csomagtérbe, mert, hogy ott már nincs hely. Az ülések közé, a folyosóra. Hárman, kézről-kézre adogatva, hangoskodva a maradék bőröndöket felpakolják. Mindenki a buszon, minden a buszon. Indulhatunk.

Már itt észrevettem, hogy a malájoknál az ügyfél az első. Ez később még sokszor bebizonyosodik. Bármilyen akadályba ütköztek, fejvakarás, homlokráncolás, majd gyors konzultáció helyi nyelven, és mindig sikerült megoldaniuk a helyzetet. Nincs számukra lehetetlen, még akkor sem, ha számunkra első pillanatra úgy tűnik a zavaros reakciójukból.

Most, hogy már a buszon vagyunk, ami egyébként erősen hűtött, elindulunk. Kicsit fáradtak vagyunk, éhesek, szomjasak a hosszú út miatt, de a buszon az olaszok és a spanyolok a szokásos extrovertált, hangos stílusukat hozzák, és percek alatt vidámra vált a hangulat. Nagy nevetések, bekiabálások, és fordítási nehézségek. Az idegenvezető üdvözöl bennünket, angolul. Ekkor tudjuk meg, hogy a fogadóink egy utazási iroda, és ők hoznak-visznek bennünket mindenhova a következő pár napban, amíg a céges része tart az útnak.

Olaszok ülnek előttem és mellettem. Nekik próbálok fordítani angolról, a spanyolok pedig az olaszokkal beszélik meg, illetve egymás között próbálják kiokoskodni, hogy miről lehet szó. 🙂 Megoldják, nevetve, kiabálva, hangoskodva, a szokásos laza stílusukkal.

Megtudjuk, hogy az az édes, és kicsit füstös illat, illetve az alacsony láthatóság és szürkeség nem véletlen, és nem (csak) a helyi időjárás sajátossága. Indonéziában erdőtüzek vannak. Azonban ezek nem véletlen tüzek, hanem felégetik az erdőket, hogy területet, termőföldet nyerjenek. Ez már sok éve minden szeptemberben így történik, de talán most okozza a legtöbb kellemetlenséget, kárt, problémát. (Utólagos kiegészítés: Az utunk után számos ezzel kapcsolatos cikket olvastam az interneten. Nagy károkat, egészségügyi problémákat okoz a tűz, a füst, a szmog abban a térségben.) Malajziától délebbre, már Szingapúrban is jelentős a szmog emiatt, és egészségre káros a hatása. A helyiek maszkokat hordanak az utcán, mert a levegő annyira egészségtelen. Idegenvezetőnk elmondása szerint állítólag másnapra már jobb lesz a helyzet. Ha maszkokat szeretnénk mi is, a szállodában kérhetünk. Nem élünk ezzel a lehetőséggel, mert aznap már sokat nem tartózkodunk kint, másnap pedig már jobb a helyzet, és megérkezik az eső is, ami szintén javulást hoz.

Előreláthatóan 60 perc az út a szállodáig a reptértől. Arra is hamar rájövünk, hogy az idő a malájoknál kevésbé kötött, a 60 perc lehet sokkal több, de sokkal kevesebb is. Kicsivel több, mint fél óra alatt a szállodánál vagyunk.

Hogy ezután mi történt, azt következő alkalommal mesélem el. Hiszen a reptérről megérkeztünk Kuala Lumpurba, ahol további élmények, érzések, érdekességek várnak ránk! 🙂

Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.  (Márai Sándor)