A kempingezős napok napsütéses, pihenős, lazulós, úszós, pancsolós, nyugodt napok voltak, én mégis a viharokkal kezdem az élménybeszámolót. Talán azért, mert a viharos pillanatok hagytak mély nyomott bennem. Később mesélek még Puláról, a Gladiátor játékokról a naplementés Arénában, arról, hogy hogyan lettünk az olívaolaj szakértői, hogyan alakult ki a napi rutin észrevétlenül a kempingben is, milyen volt a social media detox két héten keresztül, és milyen volt Motovun középkori városában megpihenni, és kipihenni a tengerparti nyaralást. 🙂

De addig is, jöjjön a beszámoló a viharos napokról. Nem állítom, hogy ez lesz az a bejegyzés, ami a kempingezéshez kedvet csinál, és őszintén szólva mi sem ilyen hangulatot terveztünk. Dehát a természet a főnök.

 

2. nap feljegyzései a viharos hangulatról a kempingben:

Július 2.

“Ülünk bent a sátorban férjemmel, és várjuk, hogy elvonuljon a viharos szél. Ő olvas: Méder Áron: 3 év alatt a föld körül. Még a tavalyi születésnapjára kapta tőlem, mint egy utalásként az egyik közös álmunkra. Arra, hogy a jövőben mi is hajózni fogunk. De most hajtunk. Hajtunk az álmainkért, azért, hogy a jövőben kényelmesebb életünk legyen. Több olyan nappal, mint akár a mai is.

A vihar csak nem jön. Ebéd óta már másodszor viccel meg bennünket az idő. A srácok lecsót készítettek. Mondanom sem kell, hogy a zsír, a szalonna és a hagyma illata mennyire megzavarta a kemping nyugalmát. Amint kitöröltük a tányért még az otthonról vitt lipóti kenyérrel, erős széllökés érkezett, jelezve, hogy vihar várható. Az ebéd még le sem csúszott, máris elkezdtünk összepakolni. A még csak nemrég felépített, felállított birodalmunkat szétszedtük: edények, tárolók, kötelek, kuka, függőágy… Sebaj, ez is csak azért van, hogy minden megtalálja a helyét a későbbiekben, amikor újra mindent kiteszünk. Mert a kempingezésnek megvan az a szépsége, hogy eleinte semminek nincs helye, és napok múlva minden kialakul, és a napi rutin is beáll.

sator kempingezes isztria horvtorszag

A vihar közben máshol csapott le, mi csak egy kis sötétséget, erős szelet kaptunk. Megnyugodva visszafordítottuk az időközben lefordított felfújható heverőt, és a víz felé fordítva, már nem a sátorban ülve folytattuk a pihenést, olvasást. Engem az álom is elnyomott. Van mit kipihenni. Az elmúlt pár évben csak hajtottam és hajtottam, nem volt sok olyan nap, amikor ne dolgoztam volna (legalábbis fejben).

Arra ébredtem, hogy újra erősödik a szél, és jön a vihar következő felvonása. A heverőt visszafordítottuk, azzal letakarva az összecsukható székeket, asztalt, és újra elvonultunk a sátorba.

A második napnál járunk, még csak tegnap érkeztünk. Furcsa maga a gondolat is, hogy két hét semmittevés következik. Nem az a baj, hogy nem tudom elképzelni, hogy semmit teszek. Hanem csak most, hogy leálltam, kezdem érezni, hogy mennyire telítődtem és mennyire jól esik nagytakarítani a fejemben. Mert itt egy nap csak ennyi a program: felkelünk, reggeli, séta a parton, úszás, pancsolás, ebéd, pihenés, víznézés, birodalmunk csinosítása, szieszta, séta a városban, fürdés, naplemente, vacsora. 

Ilyen program mellett van idő a gondolatokra. Na nem az agyalásra, inkább csak arra, hogy meghalljam őket, hogy megkapják végre a figyelmet, és továbbszálljanak, eltűnjenek.

Az, hogy most itt ülök a vízzel szemben a felfújható kanapén, hallgatom a fenyők susogását, és nézem a szomszédokat, megnyugtató, pihentető. Milyen sokféle ember! Mennyi kultúra! Mennyire nem zavaró az, hogy tőlem 6 méterre a szomszéd a teraszán (szinte mellettem) rejtvényt fejt.”

 

11. nap feljegyzései a viharról a kempingben:

Július 11.

“Megvan a szépsége és a varázsa annak, ha a parttól 50 méterre sátorozunk. Ahogy megvan az árnyoldala is. Például ha a tenger felől jön fel egy hatalmas vihar…

Akkor nem sok minden véd bennünket (a sátrat) a viharos széltől. 4-5 óra körül, mikor elindultunk a vízbe labdázni, már gyanúsan szürkévé változott a víz színe a félsziget egyik oldalán, ott, ahol a sátrunk áll. Sejtettem, hogy vihar lesz. Labdázás és pancsolás után 6 körül még elmentünk strandröplabdázni is, és akkorra már a levegő is megváltozott. Enyhén erősödött a szél. Tudtam, hogy vihar érkezik, bár erre még csak a távoli szürkeség és az enyhén erősödő szél utalt. Mindenki nyugodtan strandolt tovább. Biztos, ami biztos, azért mi elindultunk sátorbirodalmunk felé, hogy egy kicsit összerakjuk a dolgokat, arra az esetre, ha tényleg viharossá alakulna az idő. Először csak az apróságokat pakoltuk el, de a víz felől jövő egyre sötétebb látvány arra motivált bennünket, hogy szétszedjünk a sörsátrat, leengedjük a felfújható kanapét, és mindent, de tényleg mindent elrakjunk. Köveket kerestünk a nagy szőnyeg lesúlyozására.

istria inczelaszlo horvatorszag vihar elott3
fotó credit: laszloincze.hu

Mindenki más is pakolt. Buzgón leszedték az előtereket a lakókocsiknál. Már biztosak voltunk benne, hogy itt valami csúnyaság lesz.

istria inczelaszlo horvatorszag vihar elott
fotó credit: laszloincze.hu

Laci még a parton dokumentálta a látványt, és mire visszaszaladt a sátorba, és elbújt, akkorra hatalmas széllökés érkezett. Akkora, hogy belül tartani kellett a sátrat. A táskámba bepakoltam az értékeket, hogy ha viszi a szél a sátrat, akkor szaladhassunk az autóba. Már lezsibbadt a kezünk, de a szél nem enyhült. Pánikoltam. De csak magamban, egy kicsit, mert annyira nem volt idő pánikba esni. Eléggé lekötött a sátor tartása. Biztos volt már részem ennél nagyobb viharban is, de más érzés egy lakásból végignézni, és más egy széltépte sátorban ülni, és várni, hogy szűnjön a szél. Közben táskákat, hűtőtáskát (áramtalanítva) a matrac közepére húztam, hogy ha beáznánk, ne legyen minden vizes. Tobozok potyogtak ránk a fákról. A szomszéd sátra nem bírta a strapát. Walkie-talkie-n kommunikáltunk tesómékkal. Ők is tartották, fogták belül a sátrukat. Miután megszűnt a szél, és már csak csepegett az eső, és megjelentek az első napsugarak, kimásztunk a sátorból.

istria-horvatorszag-vihar-utan
Egy minősíthetetlenül rossz, de egyetlen kép a vihar utáni látványról

A szőnyeget nem súlyozták le eléggé a kövek, öszegyűrte a szél. A szomszédok is kimásztak, beszélgettünk. “Mindenki jól van.”  A vihar elvonult, és csak reméltük, hogy nem fordul vissza. A nagy ijedtségért cserébe csodálatosan szép naplementében volt részünk.

naplemente istria inczelaszlo horvatorszag vihar
fotó credit: laszloincze.hu

Volt, akinek letépte az előterét a szél, volt, aki a faágakat szedte le a sátráról, kocsijáról. Este 9-ig minden elcsendesedett, és elmentünk vacsorázni, mert főzni már nem akartunk. Sátraink megint sikeresen vizsgáztak, nem áztunk be, csak az előteret sároztuk kicsit össze a mászkálással.

A hétköznapokban domináns egót, a kontrollmániát hamar félreteszi az ember, és rájön, hogy a természet az úr. Az éjszaka alvással telt, és másnap reggel mindenki takarított, nedves ruhákat, törölközőket, függőágyakat, matracokat szárított a napon.”

 

12. nap feljegyzései a kempingben:

Július 12.

“Két hét alatt a sós víz és a sós levegő sok mindent megevett. Minden nap tönkrement valami, és barkácsolni kellett. A vízálló gépek például nem bírják a sósvizet…sokáig. Az egyik beázott. Pedig minden használat után lemostuk édesvízzel. A go pro-nak is eltört a doboza. Az egyik szemüveg is megrepedt, a műanyag nem bírta a napot és a sót.

A viharos előző nap után kellemesen, pihenősen telt a nap, strandoltunk, labdáztunk, röplabdáztunk. Már kezdtünk végre mindannyian átszellemülni és pihenni. Egyre távolibb volt a munka, vagy az információval túlzsúfolt digitális világ. Esténként a holdat, a csillagokat néztük, nappal a tengert és a szelet figyeltük.

Egyre közelebb kerültünk a természethez, és az otthoni ágy, a négy fal olyan távolinak tűnt. “Hogy nem kell 100 métert gyalogolni a mosdóig? Hogy otthon a wc és a fürdőszoba pár méterre van? Hogy nem egy matracon alszunk, hanem ágyon? Hogy a vihar nem tűnik félelmetesnek ablakon keresztül?”

A nap végén még ültem egy kicsit a parton, és néztem a csillagokat. Közben figyeltem a vizet, ahogy az apály miatt szemmel láthatóan húzódik vissza a tenger. 15 perc alatt másfél- két méter különbség is volt. Arra jutottam, hogy aznap éjszaka a függőágyban alszom a csillagok alatt, hiszen az utolsó előtti éjszakánk ez. Az eddigi próbálkozást meghiúsította a hajnalban érkező erős szél, amikor is mindenki felébredt, és kalapácshangok jelezték, ahogy sokan megerősítik a sátrukat.

Elmentünk fogat mosni, majd mire visszaértünk a sátorhoz, azt láttuk meglepődve, hogy asztal összecsukva, utazóstáska a sátor elé kikészítve vár bennünket. Férjem mesélte, hogy a német szomszédok jelezték, hogy hajnalban a múltkorinál is erősebb vihar várható. Körülnézve, az összes szomszéd bepakolt mindent, a lakókocsik is puszta önmagukban álltak. Így hát összepakoltunk, mindent be az autóba, a tetőboxba, és jöhet az alvás. Nem a függőágyban. Hanem a sátorban, “bevetésre készen”. Ugyanis csak a matrac, a hálózsák és a rajtunk lévő ruhák maradtak.

Amikor elindultunk nyaralni, egy nyugis, meleg, pihenős 2 hétre számítottunk, nem arra, hogy kifogunk egy viharos időszakot. Kb. hatodik nyara kempingezünk, de a nagyobb viharokat összességében sikerült elkerülni.

Utólag visszagondolva ezekre a napokra, nem voltak rosszak, mert olyankor a most-ban léteztünk, figyeltük az időjárást, a szelet, az eget, a vizet. Nem agyaltunk, és nem azon töprengtünk, hogy a posztunk hány like-ot kap majd, vagy a munkában mi történik. Közelebb kerültünk a természethez, önmagunkhoz és egymáshoz is.

Csodás, kabócaénekes hajnalra ébredtünk. A hír vaklárma volt, és állítólag a vihar eltolódott arra a napra. Több sem kellett, rögtön éreztem, hogy az utolsó teljes napunkat, és utolsó éjszakánkat nem akarom bekapolva, készenlétben tölteni, várva, hogy lesz-e vihar, vagy sem. Gyors konzultáció után megszületett az új terv. De előtte egy kis előzmény:

Pulában az olíva múzeumban megtanultunk olívaolajat kóstolni, ízeket, illatokat kiérezni, és megállapítani, hogy melyek a jó minőségű olajak. Az olívász hölgy akkor ajánlott nekünk pár városkát, amik kevésbé turistásak, és ahol helyi ízekkel lehet ismerkedni. Felírta egy cetlire a városok nevét. Motovun volt az egyik, az Istria északi részén a hegyekben. Szarvasgombájáról, olívaolajáról és középkori, hegyre épült olaszos hangulatú városkájáról híres.

A booking.com-on rákerestem, és egy szálláshely volt még szabad 4 főre. Lefoglaltam. Innen már minden simán és gyorsan ment, összepakoltunk (a kocsiból kis, tetőboxból ki újra, mert a sátor, a matrac és a szőnyeg kerültek alulra), és fél 11-kor útnak indultunk Motovun felé. Ezzel elhagytuk a “viharzónát”, és a tengertől hirtelen, spontán röpke búcsút vettünk, hogy Isztria egy másik arcával is megismerkedjünk.”

 

Miért ne menjen el a kedved a kempingezéstől a beszámolómat olvasva?

Mesélek arról, hogy nekem miért nem ment el a kedvem a kempingezéstől. A hétköznapokban kényelmes életem van. Szép lakásban élünk, mindenünk megvan, amire vágyhatunk. Dolgozunk férjemel a vállalkozásunkon, és mellette nekem van egy projekt menedszeri főállásom is. Szeretjük, amit csinálunk, és szépen haladunk az utunkon, ami hatákonysággal, tervezéssel, eredményekkel, számokkal van kikövezve. Ha nem is tervezzük meg minden pillanatunkat, azért a munkánk mégiscsak a folyamatos tervezésről és kontrollról szól.

Ilyen élet mellett kifejezetten jól esik kiszakadni a kényelemből, a tervezésből, a hatékonyságból, a számok világából, és szembe találni magunkat spontán helyzetekkel, általunk nem irányítható helyzetekkel. Tudatosan csinálunk olyan programokat, amikor a lazaságra, a spontánságra, vagy a rugalmasságra van szükség, hogy ne gépiesedjünk el.

Ezért tud még egy vihar is élmény lenni egy kempingben. Mert ott nem mi irányítunk, nincs ráhatásunk a történtekre, ott csak a most van.

A kempingezés, a hajózás, a víz, az erdő mindig visszavisz bennünket a természetközeliséghez, és így sikerül embernek maradni ebben a modern és digitális világban is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..