Tegnap találkoztunk a Costa Diadema luxushajóval, vacsoránál pedig kiderült, hogy a csapatomból Manuel is a hajón van.

Az eseménydús első nap után izgatottan ébredek, hiszen annyira kíváncsi vagyok az első kikötésre a hajóút első megállójában: La Speziában.

Minden megállóról olvastam otthon, így azzal már tisztában voltam, hogy La Speziában vajmi kevés a látnivaló. Annál inkább híres és gyönyörű a La Speziából rövid vonatúttal elérhető Cinqueterre 5 faluja. A National Geographic Traveller útimagazin 345 szakértője 2011-ben összeállított listája alapján a világ 10 legszebb tengerpartjában benne van, nekem pedig titkos álmom volt egyszer ellátogatni ide: lehetőleg jövőbeli nászutunkon. Amikor csak találkoztam Cinqueterre képeivel, minden egyes alkalommal lenyűgöztek a színes házak, a sziklákra épült falvak, és a sziklafalra felcsapó hullámok.

Nagyon vágytam ide. Összegyűjtöttem minden látnivalót, minden tippet, hogy mit hogyan merre lehet megtalálni, mit érdemes megkóstolni.

Azonban tisztában voltam vele, hogy ha összejön a találkozó az olasz csapattársakkal, akkor én La Speziában maradok, és az olaszokkal töltöm a nap egy részét, míg Párom és a többiek valószínűleg Cinqueterrét nézik meg. Meséltem itt, hogy mennyire bizonytalan az, hogy összejön-e ma az olasz találkozás. Vajon kifog rajtunk az olasz tervezés és a technika?

Az első reggelinket a hajón lelkes várakozással töltjük. Legalábbis én lelkes vagyok és nagyon izgatott. A telefonom továbbra sem működik, így Páromat kérdezem folyamatos jelleggel, hogy nem kapott-e már esetleg sms-t az olaszoktól, hogy hol és mikor tudunk találkozni. Történik mindez reggel fél 8 és 9 között.

A reggeli bőséges, és miközben isszuk a teánkat, a kikötőt és a partot nézzük. Szomorú az idő, lóg az eső lába, de nem bánkódunk. Ha már itt vagyunk, a legtöbbet fogjuk kihozni ebből a napból, az eső nem ronthatja el a jókedvünket.

Kilátás La Speziára reggeli közben
Kilátás La Speziára reggeli közben

Cinqueterre falvai is körvonalazódnak a szürkeségben.

A bőséges reggeli után visszatérünk a kabinunkba, elkészülünk az induláshoz, és elindulunk a 3. emeletre a zongorához, mert oda beszéltünk meg találkozót a magyar csapattal.

costa diadema belul
A zongora, amit a 9. emeletről már láttunk, de odatalálni nem volt könnyű

Fél 10-kor úgy döntök, hogy végül írok Nicónak, hogy megérkeztünk, kikötöttünk, és hogy kitalálták-e, merre lesz a találka.

Nico rögtön válaszol, hogy ő a többiektől nem hallott semmit, de ő biztosan jön, és fél 11-kor ott lesz a kikötőben. Ha Nico mondja, elhiszem, és abban is biztos vagyok, hogy ha ő fél 11-re tervezi az érkezést, akkor pontosan fél 11-kor fog érkezni. Ő már csak ilyen: németes pontossággal működik olasz létére. 🙂
Körvonalazódik a nap, bár nagyon lassan. Manueltől sem érkezik még sms-t, így neki is írok, hogy indulunk a kikötőbe, szóljon, hogy ő merre van, jön-e, és egyáltalán tud-e bármit a többiekről.

A zongorát nehezen találjuk meg, mert rossz irányba indulunk el, és a hajó rossz végében keresgélünk. Hiába, hatalmas ez a hajó! 🙂 Nagy nehezen megtaláljuk a magyar csapatot, akik már útra készen várakoznak, megkeressük a kijáratot, és ott elköszönök tőlük. Páromra bízom a kinyomtatott útitervet, minden fontos látnivalóval, mert úgy döntünk, ő a többiekkel tart, hiszen legalább ő lássa Cinqueterrét, főleg, hogy ekkor még azt sem tudom, hova alakul az én programom. Párom olaszul sokat nem beszél, így sokkal érdekesebb lesz számára a kirándulás.

Sajnálom-e, hogy én Cinqueterre meglátogatásából kimaradok?

Hiszen annyira vágytam oda…

Egyáltalán nem sajnálom.

Sokkal izgatottabb vagyok amiatt, hogy TALÁN találkozunk néhány olasz csapattársammal. Nekem ebben a pillanatban ez sokkal többet jelent, és remélhetőleg sokkal többet is fog adni. Így hát egy pillanatra sem bánkódom, hogy el kell köszönnöm a többiektől. Ők felszállnak egy buszra, ami beviszi őket La Spezia városába (a hajónk, méretéből adódóan, mindig a kikötőknek a várostól legtávolabb eső részén tud csak kikötni, és onnan általában busszal tudunk bemenni a városba.)

Mivel azt írta Nico, hogy a kikötőben találkozunk, gondoltam végigsétálok a mólón, és már ott is vagyok. Megkérdezem a kapuban álló biztonsági őröket, hogy hogyan jutok ki innen a városba. Hangsúlyozom, hogy nem a központba szeretnék eljutni. “Csak busszal”– felelik.

Én pedig ezt meghallva szaladok a buszhoz, amire a többiek már felszálltak, és a busz indulásra készen áll. Többen aggódnak, hogy mi lesz velem, biztosan merjenek-e egyedül hagyni, hiszen ki tudja mi történik… Megnyugtatok mindenkit, hogy ez egy kisváros, nem lesz semmi baj. Beszélem a nyelvet, és otthon érzem magam. Eszembe sem jut félni, a városka nem túl nagy, sőt, még rosszarcú emberek sincsenek a kikötőben.

Leszállunk a buszról a város szélén és a kikötő bejáratánál találjuk magunkat. Újra elköszönök a többiektől, akik a vonatállomást veszik célba, hogy ott vonatra szállva eljussanak Cinqueterre egyik falujába. Vernazzát javaslom nekik, ha mind az öt falut nem szeretnék megnézni, vagy nem fér bele az idejükbe, mert a kutatásom alkalmával a leírások alapján ezt találtam a legszebbnek.

Míg én várakozom La Spezia kikötőjében, megmutatom neked a képeket, hogy miről maradtam le. A többieknek nagyon tetszett a kis falu, Párom pedig sok-sok képet készített, és így én is kaptam egy kicsit Cinqueterre egyik falujának, Vernazzának hangulatából. Valóban csodaszép! Ráadásul napos időben, tiszta kék éggel még szebb és sokkal fotogénebb lehet. 🙂

Vernazza - Cinqueterre

Vernazza - Cinqueterre
Vernazza – Cinqueterre
Vernazza - Cinqueterre
Vernazza – Cinqueterre – Párom az egyik dombon lévő kilátóból fotózta

Mit csinálok én, amíg a többiek ebbe a mesés faluba utaznak?

Várok. Várom, hogy Nico előkerüljön.

Várok, hogy Manuel szóljon, hogy elindult-e már a hajóról.

Várok, hogy Luigi szóljon, hogy ők hova és mikorra tervezték a találkozót.

Nem bosszankodom. Inkább nevetek magamban, hiszen olyan izgalmas és kalandos az egész. És mi a legrosszabb, ami történhet? Az, hogy nem jönnek végül a többiek? Semmi gond, elmegyek La Spezia állomására, és Páromék után vonatozom Vernazzába.

Egy apróság nehezíti csak a dolgokat: az én telefonom továbbra sem működik, így Párom az ő telefonját hagyta nálam. Az olaszok telefonszáma benne van, és az olaszoknak megadtam még otthon előrelátóan Párom telefonszámát is, hogy inkább azon keressenek, mert az én telefonom néha megmakacsolja magát külföldön, és nem működik.

Egyszercsak sms-t kapok: fél 11-kor. Nico az, megérkezett, leparkolt a kikötőnél, és kérdezi, hogy hol vagyok. Megírom neki, hogy a buszállomáson megtalál. Eközben egy ismeretlen számról is sms érkezik: Manuel az, egy barátja telefonjáról ír, még a hajón van, nem működik a telefonja, és ha esetleg írtam neki, azt sem tudta elolvasni. “Találkozunk a hajó kijáratánál?” – Kérdezi.

Megírom neki, hogy én már eljöttem onnan, szálljon fel a buszra, ami kihozza a városba, a kikötő bejáratához, itt várom.

Hurrá! Alakul a program! Mindent meg lehet oldani ebben a technológia által dominált modern világban is, nem számít, hogy működnek-e a telefonok vagy sem… 🙂

Nico megérkezik, nagy az öröm!

Nicót több, mint 2 évvel ezelőtt ismertem meg a DXN-en keresztül, és akkor vált a csapattársammá. Sosem találkoztunk még élőben, évekig csak az internet segítségével kommunikáltunk. Úgy örülünk egymásnak, mint két régi jóbarát, és azt sem tudjuk, hol kezdjük a sok megbeszélnivalót. Eltelik egy fél óra, és mi csak beszélünk és beszélünk. Közben megkérem Nicót, hogy a Whatsapp csoportban kérdezze meg Luigitól, hogy ők mikor és hova érkeznek. Legalább Nico telefonja működik, és mivel ő saját hazájában van, így a mobilinternetét is tudja használni.

Megérkezik Manuel: nevetve meséli, hogy ő is nehezen talált ki a hajóból, eltévedt párszor. Hiába, ez volt az első reggelünk a hajón, még nem sikerült felfedezni minden szegletét.

Manuel és Nico bemutatkoznak egymásnak, majd a harmadik mondat után már közös ismerőst találnak, és a negyedik mondatnál kiderül, hogy Nico gyakran jár Veronában, ahol Manuel lakik. Rögtön barátságot kötnek, nem okoz gondot számukra az ismerkedés. Hármasban beszélgetünk még egy fél órát, észre sem vesszük, hogy repül az idő.

Mivel Luigitól még mindig nem érkezik válasz, beülünk az egyik bárba, és ott folytatjuk a beszélgetést. Átadom nekik a magyar címeres kávéscsészét, bízva abban, hogy mindenki másnak is jutni fog… (Még mindig nem tudva, hogy hányan leszünk ma…)

Egy óra múlva Luigi telefonál: megérkezett Alessandróval, és parkolót keresnek. Manuel kimegy eléjük, és már együtt térnek vissza a bárba. Újabb örömködés, nagy találkozások!

A beszélgetés során kiderül, hogy Alessandróval mi már beszélgettünk: a DXN-es Facebook oldalamon talált meg, és érdeklődött a DXN iránt. Én pedig akkor megkértem Luigit, hogy mivel ő Alessandro közelében lakik, találkozzanak, beszéljenek. Sokkal hatásosabb egy személyes találkozás, mintha én Skype-on keresztül meséltem volna a DXN-ről neki. Tudom, hogy az olaszoknak kell a személyes találkozás és kapcsolattartás is, és tudtam, hogy Luigi rendszeresen találkozni fog, és segíteni fogja Alessandrót. Jól döntöttem, hiszen itt vannak, együtt érkeztek, és Luigi, idősebb lévén, szinte fiaként kezeli a 20 éves fiatalembert.

Érdekes véletlenek, érdekes egybeesések, érdekes találkozások. Az is kiderül, hogy Luigi 3 éve már rátalált az oldalamra, beszéltünk is akkor, majd eltűnt. Én erre már nem emlékeztem. Majd a véletlen furcsa szövevényei által rátalált Manuelre, és Manuellel együtt kezdték meg a közös munkát. Így került Luigi végül mégiscsak az én csapatomba.. Ezt a történetet is csak most ismertem meg.

Véletlenek, véletlen egybeesések… Nem tudom, léteznek-e, de ebben a pillanatban azt érzem, hogy ha valakivel meg kell ismerkednünk, ha valakivel találkoznunk kell, akkor az meg fog történni. Akármilyen csavarok kellenek hozzá, az élet összehozza.

dxn olasz csapat
Jobbról balra: Alessandro, Nico, Luigi, Csilla, Manuel

Eltelik még egy óra, majd Luigi felajánlja, hogy körbevisz bennünket a környéken, mert itt született, itt nőtt fel, mindent ismer. Így nála jobb idegenvezetőnk nem is lehetne. Nicónak pedig sajnos már indulnia kell, ő eddig ért rá. Péntek van, kislánya hamarosan végez az iskolában, és érte kell mennie. Elköszönünk tőle. Nagyon sajnálom, hogy mennie kell, hiszen alig 1-2 órát tudtunk beszélgetni, de ez is sokkal több, mintha egyáltalán nem találkoztunk volna.

Mint hölgy és vendég, megkapom a sofőr melletti ülést, Manuel és Alessandro hátul ülnek. Indulás. Az első célpont: Portovenere.

Arról, hogy ott mit láttunk, és hogyan alakul a nap további része, beszámolok a következő részben.

Kövesd a Facebook oldalamat, hogy ne maradj le a beszámolókról!
facebook uti beszamolo

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük